Felnémet blogja

Alig két hete esett el Eger vára. Mohamed szultán óriási serege elvonult a győztes csata színhelyéről, s az új beglerbég berendezkedett a városban. A régi tornyok csúcsára felkerült a félhold, s naponta háromszor a müezzinek elnyújtott éneke szólította imára az igazhitűeket.
A győzelmi mámor még mindig tartott. A török csapatok nemcsak újabb gazdag magyar vidékek meghódolását ünnepelték, hanem régi szégyenükre is vigasztalást találtak. Hiszen ötven esztendeje Egernél állította meg maroknyi seregével Dobó István a szultán százhúszezer harcosát.
Így aztán jókedvűen kelt útra az a mintegy harminc janicsárból álló, portyázó csapat is, amely éppen csak körülnézni indult a szomszédos falvakba. Bülükbasijuk jól eszébe véste a bég parancsát: egyelőre csak arra figyeljenek, miként és miből él a nép. A jelentésekből majd a hatalmas úr állapítja meg: miféle sarcot, dézsmát lehet kivetni az új tartományra.
A janicsárok vidáman ballagtak az egri szőlősdombok közé vájt meredek utakon, szívükben előre is örvendezvén egykét pince meglátogatásának. Mert ámbár Allah tiltja az igazhitűnek a bor élvezetét: ki bírná el a hadjárat megpróbáltatásait anélkül éppen ilyen vidéken, ahol számtalan pinceodút rejtegetnek a hegynek húzódó vágók.
S itt a rőt levelű, ígéretes szőlők között érte aztán őket a meglepetés.
A mélyút löszfaláról mint a fergeteg csapott le rájuk a magyar hajdúk egy kis csapata. Máskor is derék vitézek, jó katonák ezek, de most megsokszorozta erejüket s haragjukat a bosszú keserűsége. Hiszen mind ott szolgáltak Egerben, amidőn a vallon zsoldosok s a magyar árulók feladták a várat.
A harc mindjárt a kezdetén eldőlt. A meglepett janicsárok még jóformán kardjukhoz sem kaphattak, amikor az égből pottyant megvadult magyarok a mélyút partjáról nyakukba, vállukra ugorva már szúrták, vágták őket. A legtöbb török már a támadás pillanatában a földön feküdt, s ott küzdött elkeseredetten életéért, ameddig lehetett.
Három órával később, amidőn a kis csapatból megmaradt egyetlen véres fejű, összevagdalt janicsár betámolygott a vár udvarára, felverték az őrséget, s maga a martalócok agája állt a magyarok üldözésére induló lovascsapat élére. Az aga kétfelé osztotta seregét. Az egyik a dél felé szélesedő völgyben a Tisza felé indult: a másik az Eger-patak mentén kezdve útját, egész az északon emelkedő nagy hegyek lábáig kutatta át a vidéket. A martalócok alapos munkát végeztek: végigjárták még a hosszú ostromban csaknem teljesen elpusztult közeli falvak: Almegyer, Tihamér, Cegléd, Felnémeti üszkös romjait is, de elrejtőzött jobbágyokon, halálra rémült vénasszonyokon és siránkozó gyermekeken kívül teremtett lelket sem találtak.
Két héttel később egyik őszi estén Ali bég a még félig romokban álló vár egyik kazamatájába titkos tanácsra hívta főtisztjeit. Az ajtóba állított öles termetű szpáhiknak kiadta a parancsot: teremtett lélek lábát sem teheti a tanács közelébe.
Mikor a bíborkaftános, koromfekete szakállú óriás belépett, egyszerre halotti némaság lett a teremben. A bég nem látott maga körül mást, mint földig hajló fényes turbánokat, drágaköves fejdíszeket.
- Allahra! - kezdte a tanácskozást, minden bevezetés nélkül haragtól szikrázó szemekkel. - Hiszem a koránt s a paradicsomot, de földi csodákban nem hihetek. Ki tudja közületek megmagyarázni, hová tűnnek az igazhitűek gyilkosai?!
- Emberséges bég! Kegyelmes uram! - kiáltott a mamelukok agája. - Miről szólsz?!
- A fényestekintetű padisah katonái között immár hetek óta vág rendet néhány ebhitű gyaur! - ordított a bég, most már végleg elveszítvén béketűrését.
- Hallgassátok! - mutatott arra a halálsápadt, felkötött kezű férfiúra, akiben senki sem ismerte volna fel annak a lovascsapatnak a daliás vezérét, amely reggel portyára indult a várkapun.
A boldogtalan csonka harcos elmondotta, hogy huszadmagával indult portyára, s éppen déli pihenőt tartottak, amikor megelevenedett körülöttük az erdő. Pedig mielőtt letelepedtek, emberei bejárták a környéket, s csak mikor senkit sem találtak, s őreiket is kiállították: tértek pihenőre. A hajdúk, úgy látszik, nesztelenül járnak, akár az erdők vadjai.
Az őröket egyetlen csapással terítették le: s a janicsárok között nem egy akadt, aki déli álmából egyenest a paradicsomban ébredt. Ö maga, világ szégyenére, erdei ösvényeken, szurdokokban sántikált a vár hátsó kapujához.
- A próféta árnyékára mondom, uram - fedte el két véres kezével arcát -, ha nem kell meghoznom a hírt, magam pusztítom el ezt a roncsot, ami belőlem megmaradt.
A bég ordított, a főtisztek egymást túlkiabálva rázták ökleiket. Aztán mindenki elmondta azt, amit mindenki tudott. Hogy a hajdúk messziről nem jöhetnek, hiszen lovuk nincsen, magyar vár pedig már régen nem akad a környéken. S aztán mentségére ki-ki elmondta azt is, hogy minden rajtaütés után mindent elkövettek a hajdúk kézre kerítésére. A martalócok agája még arról is beszámolt, miként vetett cselt nekik. Hiszen azok sem lovasokat, sem nagyobb csapatot meg nem támadnak. Útnak indított hát egy gyalogos portyát, melyet félóra járásnyira követett a lovashad. Hanem az a félóra is elég volt a sátánfajzatoknak, hogy eltűnjenek. A mamelukok hadnagya pedig igen bölcsen azt magyarázta meg, hogy ilyen nagy csapat nem bújhat meg a felperzselt falvakban, s ennyi embert nem rejtegethet a nyomorult vermekben, kiégett kunyhókban, .pincékben lapuló jobbágynép.
A tanács így hát tanácstalan maradt.
A komor őszi éjszaka sötét takarót borított a felnémeti templomdomb körül rejtekező vidékre. Jeges szél fújt a Berva-bérc felől, s a kopaszodó fák fekete csontvázként széttáruló ágain kísérteties táncot jártak a még megmaradt levelek. 'Az az ütött-kopott ruhás ifjú vitéz azonban, aki ezen a késői órán bukkant elő az egyik pincetorok ajtaján, s még a sötétben is árnyékot keresve lassan megindult a falu felé, régen nem félt már sem égi, sem földi kísértetektől. Huszonöt esztendős életében annyi valóságos borzalmat látott, hogy a képzeletbeli már nem kapott helyet gondolataiban.
A késő esti vándornak jól kellett ismernie a vidéket, hogy eligazodhassék az árkok, őszi vizeket hömpölyögtető csermelyek, kisebb-nagyobb bozótosok szövevényében: majd pedig a falu felégetett házai, romba döntött kerítései között.
S Bede Mihály valóban ismert itt minden talpalatnyi helyet, hiszen e kormos falak között hever valahol földre hullva az az üszkös tető is, amely valaha szülőházára borult.
A legény lépésről lépésre oly szándékolt lassúsággal óvakodott előre, amelyet nem értett volna senki, aki látja e letarolt falut. Hiszen nem embert, de még egy kódorgó kuvaszt sem lehetett látni a félig földre omlott házak közül. Még pislákoló gyertyafénynek sem látszott nyoma sehol: csak messze lent, Eger várának falai között lobogtak vészjelző lánggal az oszmánok őrtüzei. S Bede Mihály azt gondolta magában, hogy neki ezernyi ellensége között még sincsen félelmetesebb, mint ez a mindent rejtegető csend.
Mert miközben óvatosan kerülgette a ledőlt palánkokat, kifordult kapukat, vak ablakszemekkel ásítozó házfalakat, jól tudta, hogy bent az udvarok mélyén, ólak, fészerek, vermek sötétjében sokan, sokféle indulattal lesik azokat a távoli őrtüzeket. Hiszen mióta elveszett a vár, faluja népe minden gyötrelem közepette sem hagyta el otthonát. A török elől csak a nagyurak s a papok menekülhettek: felvidéki váraikba, kastélyaikba vagy bécsi palotáikba.
A szegénység, mint minden megpróbáltatás idején, őrizte otthonát, s azt a talpalatnyi földet, amelyet magáénak tudott, s ha lezúdult a had, legfeljebb időleges otthonának választotta menedékül az erdőt. Mihály azt is tudta, hogy ebben a nyomorúságos világban ki-ki úgy menti életét, otthonát, ahogy bírja.
Akad, ki eközben is megmarad embernek, de akad, s nem is egy, akit a félelem vagy a nyomor árulásba visz.
Végre meg találta a házat, amelyet keresett. A hajdan rangos porta félig ledőlt oszlopai valamit megőriztek ugyan az egykori tornác szépségéből, s hátul az udvar végében még csaknem épségben állt a nemrég két vármegyében híres kádárműhely. A legény odatartott, s háromszor egymás után megkocogtatta a nagy vaspántos ajtót. Lassan csikordult a kulcs a zárban, s aztán egy őszbe csavarodott bajszú, vállig érő hajú, öreg magyar oroszlánfeje tekintett ki az éjszakába.
- Megtértetek hát? - kérdezte komor hangon.
- S nem is akárhogyan - felelte suttogva Mihály. - Levágtunk vagy harminc törököt. Hanem hát jobb lenne, ha odabent beszélgetnénk.
Az ajtó gyorsan nyílt s csukódott egymás után.
- Esztelenség, amit csináltok - mordult fel Gáspár Márton, a ház gazdája.
- Ha kegyelmed mindig az eszére hallgatna – mondta csendesen a legény -, most nem vélem egyezkednék e rongy falak között, hanem hírt vinne az egri beglerbégnek, hogy magyar hajdúk vannak Felnémetiben.
- Félek, tudja ő azt már nélkülem is - sóhajtott az idősebb.
- S ettől csak keservesebb lesz a sorsunk. Meglásd, addig sanyargatja a jobbágynépet, amíg akad, aki nyomotokra vezet.
- A nyomunkat még megtalálhatja - mosolygott keserűen a legény -, de ha követi, saját halálát leli.
- Amíg a pincében vagytok - mondta elgondolkozva az öreg -, aligha fenyeget veszedelem. De örökké nem élhettek itt félóra vágtányira a vártól. Hiszen a vénasszonyok, akik gyümölccsel, tejhaszonnal bemerészkednek, azt mondják, tízezernél is több ott már a török. A portyák meg lassan bekerítik az egész vidéket.
- A baj közelebb jár, mint gondolná kegyelmed – mondta gondterhelten a fiú. - Hiszen éppen ezért háborgatom e késő esti órán. Nyakas András bátyám és hadnagyom üzeni: itt az idő, hogy az eddig lopva adott segítséget most megkettőzzék kegyelmetek, s felkészüljenek a megpróbáltatásokra is.
- Mi történt? - kapta fel a fejét az öreg magyar.
- Eddig semmi - mondta a fiú -, de holnapra már történhet. A ma levágott janicsárok közül az egyik nem nagyon sietett a paradicsomba, s alighanem látta, amint a templomdombi pincetorok felé tartottunk. Sürgős volt a dolgunk: a dombok felől már hallottuk a martalóchad lovainak dobogását. Én maradtam hátra vigyázónak, s még láttam, amint a félholt janicsár nagyon mutogatott a pincetorok felé.
- Akkor hát holnap megostromolnak benneteket - bólogatott az öreg. - De hát ti majd jobban bírjátok, mint mi. Élelmetek s vizetek maradt néhány napra való.
A legény nyelt egyet, aztán komoran folytatta:
- Tudom, hogy most nagyon keserves idők következnek kegyelmetekre. És tudjuk mind, hogy ezt majd nekünk köszönhetik. De hát ki szakasztotta ránk ezt a harcot? – csattant fel a hangja, s a szeme még a sötétben is villámot hányt.- Megvoltunk békességben a magunkéban. Kegyelmed a feleségével, én meg a lányával ... - itt elcsuklott a hangja. -S mi lett belőlük, mi lett otthonunkból? ... Csoda-é hát, ha veszett farkasként öljük, aki a miéinket megölte, elrabolta?!
Egy percig hallgattak, aztán megint Mihály folytatta:
- Ma éppen azért indultam volna kegyelmedhez, hogy arró1beszéljek, miként juthatnánk magyar földre, mielőtt még lehull a hó. Most meg, úgy látszik, új harcra kényszerítenek, de csak annyit mondok kegyelmednek, ha újrakezdhetném, sem csinálnám másként ...
- Magam sem - mondta csendesen az öreg, s meg rázván a fiú kezét, még soká nézett utána, míg eltűnt a csillagtalan őszi éjszakában ...
Bede Mihálynak igaza volt. Az a haldokló janicsár még el tudta mondani a martalócok parancsnokának, miként látta eltűnni a magyar szabadcsapatot a felnémeti templomdomb oldalában. Így történt, hogy ama sikerületlen haditanács másnapján már jelentkezett a bégnél Mahmud, a tudós efendi, aki nehéz kérdésekben legbenső tanácsosa volt.
A fehér szakállas bölcs tudománya ugyan nem mindig a koránra támaszkodott, de majdnem mindig igen hasznosnak bizonyult. Legfőképpen talán azért, mert hírei rendszerint az ellenséges táborból származtak. Mahmud volt irányítója és hadvezére annak a rongyos, de igen hasznos seregnek, amely szökött magyar, német, rác és vallon katonákból, tolvajokból, útonállókból, minden hájjal megkent pribékekből állt. Ez a sereg nem nőtt, csak mindig változott. Mahmud értett hozzá, hogyha valamely tagjára már nem volt szükség, miként szabaduljon tőle: s ha új területre értek, csak néhány nap kellett hozzá, hogy újból megszervezze, kibővítse seregét azokkal, akik szívesen váltják aranyra becsületüket. Ezen az őszi reggelen is már nemcsak a haldokló janicsár szavára támaszkodva, hanem kibővítve tudományát, egy tolvaj felnémeti szőlőpásztor mondókájával járult a bég elé.
- Nagy hatalmú úr! - kezdte mély meghajlással, s aztán ujjai hegyét mellén összeillesztve, s hosszú szakállát ekként simogatva folytatta. - Jól tudod, a gyaur kutyák tegnap ismét rajtaütöttek vitéz katonáidon.
- A próféta nyirbálja meg szakálladat - kiáltott türelmetlenül a nagyúr -, ha nem tudod a napot jobb hírrel kezdeni!
- Hát hiszen éppen azért jöttem - mosolygott a sértésre rá se hederítve a tudós efendi. - Mert hírt hozok!
- Ismerem a híreiteket - legyintett gúnyosan a bég. -Mindent elkövettetek, mindent átkutattatok: erdőt, hegyet, mezőt; felperzseltétek a falut; mégis senki sehol. Úgy eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket.
Mahmud meghajolt.
- Aranyigazság, uram, minden szavad - felelte lassan. -Valóban a föld nyelte el őket. Csak ezúttal azt is tudjuk, hogy hol.
Egy órával később háromszáz lovas martalóc vágtatott Felnémeti felé.

Azt, hogy Felnémetiben, mint a környékbéli falvakban mindenütt, pincék vannak, jól tudták a törökök. Az ostrom alatt s vidéki portyáikon fosztogatták őket eleget. Azt is tudták, hogy egyik kisebb, másik nagyobb közöttük; hiszen majdnem mindet átkutatták. Azt azonban már nem tudhatták, hogy akad valóságos labirintus is, tufába vágott folyosók egymásba fonódó szövevénye, amelyekből új és új ágak vezettek a hegy mélyébe, ahol termeket alkotva, majd ismét összeszűkülve sokszor két-három emeletet is egybekötöttek.
Máig is em1eaetik a híres egri százrejtekű pincét, amelyben, úgy hírlett, még jószágot is tartottak. Azt mesélték, hogy ennek a pincének egyik ága a maklári templom alá is elhúzódik.
És azt szerencsére még kevésbé tudhatták, hogy voltak egyszerű pincék is, amelyek éppen a török veszedelem éveiben váltak keresztfolyosókkal összekötött kiszögellésekkel és rejtekekkel kibővített egész pincerendszerré.
A harcok alatt a külső szőlőhegyi pincék nagy része lakatlanná vált. Üresen ásító bejárataikon, ha még nem tüzelték el, szél játékaként fityegett a tárva-nyitva álló pinceajtó.
Azt a kevés bort, amelyet ezekben az években szüreteltek, s amit abból még a török s magyar dézsmaszedők meghagytak, inkább bent a falvak pincéiben őrizgették. Ezek pedig rendszerint afféle, a ház mögötti torokpincék voltak, amelyek éppen csak befurakodtak a hegy homokkő falába. Aki belépett, egyetlen pillantással tekinthette át az egész helyiséget. Az egri pasa katonái persze végigkutatták ezeket is mind: csak éppen azokkal az ajtó nélküli pincelyukakkal nem törődtek, amelyek a hegyoldalakban ásítoztak.
Ki gondolt volna arra, hogy itt Felnémetiben éppen a templomdomb alá vágott pincék szövevényes útvesztőiben húzódnak meg a magyar szabadcsapatok?
Nyakas András katonái között pedig nem is egy Eger környéki legény akadt, akik, ha maguk nem is voltak ebben mesterek, értették a pincemetszés szép mesterségét. Annyira mindenesetre, hogy azokon a hosszú napokon, amikor éppen nem portyázták a vidéket, új és új folyosókkal törjék át az egyes régi pincéket elválasztó homokkő falakat.
A török katona szívét különben is rejtelmes babonaságok sokasága töltötte meg. A kelet szellemeiről, varázslóiról szóló mesék gondoskodtak arról, hogy dzsinnek, kísértetek egybekeveredjenek képzeletükben a paradicsomi hurik kellemetes képével. Így hát ezek a tűzben, harcban halálra szánt vad harcosok semmi kedvet sem éreztek afféle rejtelmes alvilág megbolygatásához, mint amit a pincék sötét torka rejtegethetett.
Ez is szerencséje volt a magyar hajdúknak, de az talán még inkább, hogy az a török pribéknek felcsapott szőlőpásztor sem sejthette, mit rejt a templom domb, mióta őt kiebrudalták Felnémetiből.
Így aztán azon a reggelen, amidőn a háromszáz martalóc felsorakozott az egri várudvaron, hogy a felnémeti pince ostromára induljon, odabent még Nyakas András nyugodtan tanácskozott embereivel. Azok mind jól tudták, hogy annak a pincevárnak, amelybe Eger vesztekor bevették magukat, több mint egy tucat kijárata van. Ha kedvük tartja, úgy hagyják ott, hogy az egri basát estére ismét a guta kerülgeti majd, ha hírét veszi eltűnésüknek.
De hát a hajdúvezért nem azért hívták Nyakas Andrásnak, hogy ilyen egyszerűen feladja a harcot. Ö maga s legényei is családot s otthont vesztettek Egerrel, s a bosszúvágy még nem égett ki szívükben. Ha már Egernél nem engedték, itt akartak harcolni, ameddig csak lehetett.
- Ha elmegyünk innen - kezdte komor hangon -, mindörökre megyünk. Amint egy martalóc élve bejut ide, s végigkutathat mindent, az nem annak az egy kapunak, hanem mind a tizenkettőnek vesztét jelenti.
- S ha betemetnek minket? - kérdezte Gecső Péter.
- Addig még levágunk pár százat közülük - felelte a hadnagy, de ha feladjuk ezt a magyar föld adta s hajdú kéz vágta várat; akár Nyári Pál Egert - tette hozzá szikrázó szemmel -, életünkkel becsületünket is elveszítjük.
- Életünkkel valamely hegyvidéki várban még szolgálhatnánk azt a becsületet - folytatta a vén Gecső Péter. - S gondoljon rá kegyelmed, hogy hány fiatal van közöttünk. Most még minden kapu szabad, s tágas az erdő. Magunk választottuk, magunk hagyhatjuk ez önkéntes menedéket.
- Ha nem tudnám, hogy kegyelmed maga vágta le Egerben a törökkel paktáló hadnagyot, s nem láttam volna száz harcban, azt hinném ...
- Ne folytasd, fiam! - vágott közbe az öreg. - Túl sok még a török ahhoz, hogy egymással vagdalkozzunk. A menekülést én úgy gondoltam, hogy magam itt maradok, s a folyosó rejtekhelyébe húzódva vágom le az utánatok lopodzó martalócokat.
- Mindnyájan úgy gondoltuk - kiáltotta lelkesen Bede Mihály -, csakhogy hát menekülés nélkül ...
- Azazhogy - vakargatta izzadó üstökét a félelmetes bajszú Nyakas András - majd még arra is sor kerülhet. De csak ha már itt kiverekedtük magunkat.
- Csak azt szeretném tudni, azt hogyan csinálod majd? -mormogta Gecső Péter, de olyan halkan, hogy azt már hallani sem lehetett.
Ebben a pillanatban alig tízéves gyerek ért lélekszakadva a tanácskozókhoz.
- Lázár Péter bátyám üzeni kendteknek, hogy iszonyú sok martalóc kászálódik le lováról a pince előtt. Ö beállt az első keresztfolyosóba, s engem szalajtott kegyelmetekért.
- Elég rosszul tette! - káromkodott magában Nyakas András.
- Most mit csináljak veled? - Aztán odafordult a többiekhez: - Ki-ki a helyére! Jobbr61-balról a rejtekekbe! Aztán üsd-vágd, ahol éred!
- Azt is üzente" Péter bátyám - kiáltott lihegve a gyerek -, hogy a bitangok fáklyát tartanak a kezükben.
- Legalább nem tévesztitek el a nyakukat! - kiáltotta a hajdú hadnagy, és hóna alá kapta a kisfiút.
- Téged meg majd itt a léleklyukon teszlek szárazra -mondta, s a pince mennyezetébe vágott szellőzőnyílásra mutatott.- Hanem aztán szedd a lábad, ahogy tudod, mert ez itt nem babra megy ...

Mahmud efendi másnap ismét ott állt a bég előtt.
- Megmondottam néked, nagy hatalmú úr, hogy farkassal sötétben megverekedni nem lehet - mondta szelíden. – Hatvan derék katonád élete bánja, hogy nem hallgattál szavamra. Ennyien pusztultak el a felnémeti farkasverem torkában. S a többi csak azért nem, mert parancsnokuk inkább vállalta haragod korbácsát, mint serege oktalan pusztulását.
A bég felhördülve, iszonyú átokra emelte a kezet, de aztán eszébe jutott, hogy maga adott parancsot erre az esztelenségre, s némán roskadt le egy színes bőrpárnára.
- Mit tanácsolsz hát? - kérdezte sápadtan.
- Amit tegnap - mondta Mahmud. - A farkasokat vermükben kell elpusztítani. Rendeld ki a falu népét, hogy temessék be azt a pincét.
Bede Mihály azon az éjszakán, amikor meglátogatta apósát, jól számított. A falu megnyomorított népére a szabadcsapat hozta az igazi megpróbáltatást. Harmadnap már robotba hajtottak minden embert. Az aggastyánnak éppen úgy kellett hordania követ, földet, kavicsot a pince torkához, mint a serdületlen gyereknek. S ha lankadt a munka, ha megcsuklott egy kar, vagy leroskadt egy éhségtől kimerült ember, csattant a korbács. Csatakos időben, térdig vízben hordták a szerencsétlenek terhüket a pincebejárathoz, ahol az erősebbek dolga volt fával, kővel berakni tíz méter mélységben azt az átkozott folyosót. Arra, hogy a munkát gondosan végezzék, állig felfegyverzett korbácsos janicsárok ügyeltek.
Hanem az a nyomorúság akkor még csak napestig tartott. Alkonyatra úgy behordták a felnémetiek azt a nehezen megtalált pincetorkot, hogy nyoma se látszott.
A martalócok visszatértek Egerbe, csak vagy száz janicsárt hagytak hátra annak az egy pincelyuknak őrzésére. Hogyha a halálra szánt hajdúk közül valamelyik mégis vállalkoznék rá, hogy valamiként kiássa magát abból a gondosan elkészített pincesírból, készítsenek neki 'másikat a hegyoldalban.
Hanem a hajdúknak eszük ágában sem volt ilyesmi. Ott ültek a legnagyobb pinceteremben fekhe1yeiken, fegyvereiket tisztogatva, kenyeret majszolgatva, amikor a mennyezet felől varjúkárogás hallatszott.
Nyerges András fel se nézett kenyeréről, csak odaszólt Bede Mihálynak.
- Vedd le a gyereket! - S aztán mikor a hordóra lépő legény leemelte a szellőzőlyukból a kisfiút, mosolyogva fordult felé: - Na hát, komám, mi újság odafent?! Megnyugodott-é a falu?!
- Inkább nagyon is zúgnak - mondta tisztelettudóan a gyerek - Márton bátyám üzeni kegyelmeteknek, hogy ne is próbálkozzanak semmivel néhány napig. A falubéliek között akad, aki átkozza kegyelmeteket, a vénasszonyok siránkoznak: bajt hoznak a falura. Sokan azt hajtogatják, elég volt a nyomorúságból. A hitványa meg azzal fenyegetőzik: elárulja, hogy a pincének több bejárata van.
- Azzal ugyan kár lenne sietni - mondta maga elé nézve Nyakas András, s aztán kurtán felnevetett. - Pár nap múlva úgyis megtudja a török. Csak hát az, egész templomdombot mégis nehéz lesz behányatni. - Aztán a gyerekhez fordult.
- Mondd meg Gáspár Márton bátyádnak s a tisztességesebbjéből annak, akit illet, hogy maradunk. Egerért, az elpusztított, rabszíjra fűzött asszonynépért megfizetni úgysem tudunk ...
- De legalább törlesztünk, amíg lehet - fűzte hozzá Kökény Mihály, s olyat ütött a kardjára, hogy megfájdult tőle a keze.
- S azt is mondd meg - folytatta a hajdú hadnagy -, hogy a tanácsát megfogadjuk. Elélünk pár napig nyugalomban. Élelmünk vagy egy hétre elég, fegyverünk egy hónapra is, s ha elfogy, szerzünk majd a töröktől.
- Még azt is üzeni Márton bátyám, hogy az ő pincéjében, a déli sarok beszögellésében elásva két akós hordót is találnak. Fogyasszák egészséggel!
- Vivát! - kiáltotta két marcona hajdú, s a kis fiút vállára kapván körültáncolta véle a pincét. - Egerben sem volt különb sorunk.
A hajdúk akkor már hetek óta éltek a pincevárban. Szemük megszokta a sötétséget, úgy jártak a folyosókon, mint a macska. Lábukkal-kezükkel tájékozódva senki el nem tévedt a folyosók s benyílók szövevényében. Pedig olajmécsest, gyertyát csak ritkán gyújthattak, s ami ennél sokkal nehezebb volt, pipára is alig. Hiszen elsősorban a levegővel kellett takarékoskodni. Hanem azt a két hordót még vakon is megtalálták volna. Ahogy Gecső Péter mondta, már képzeletbéli illata is elvezette őket rejtekéhez. S akkor aztán olyan igazi hajdúáldomást ültek, mintha nem is befalaztatásuk első napját ünnepelnék a felnémeti domb alatt.
A janicsárok azonban mindebből nem tudtak semmit. Néma csend honolt a tájon akkor és később egyaránt. Felnémetiben öt nap múltán se mozdult semmi, sem a föld felett, sem a föld alatt. Így aztán lassan az egri várban is megnyugodott mindenki. Erősen hitték, hogy saját vermükbe fojtották a farkasokat. Hét végére pedig Mahmud parancsára visszavonták az őrség felét, de ötven janicsár még mindig ott maradt a felnémeti templomdomb alatt.
Ott is maradtak azok mindörökre.
Még hírmondó sem maradt belőlük, aki elmondhatta volna Egerben, miként támadtak fel azok a vermükbe zárt farkasok.

- A pincének két bejáratának kell lennie! - ordította Mahmud; miközben lovaglóostorával verte a kőasztalt maga előtt.
- Amikor én utoljára jártam benne, csak egy volt – erősködött halálsápadt arccal a felnémeti szőlőpásztor-pribék.
- Hazudsz, kutya! - mondta csendesen a kegyes arcú efendi. - Ha egy lett volna, ennyi idő-alatt mind benne pusztul a sátánfajzat. Kísértetek nem ölnek janicsárokat.
- Kegyelmes nagyuram! - jajgatott az áruló. - Azzal, hogy a németi hajdúkat kezetekre adtam, sorsomat mindörökre hozzátok kötöttem. Közöttük már csak a halál várhat reám. Minek hazudnék?!
- Igazad lehet - mondta elgondolkozva Mahmud, és bosszúsan legyintett. - De hát akkor mit gondolsz, mi történhetett?
- Eger környékén - kapott a szón megkönnyebbülten a pribék - a legtöbb pincét könnyen faragható kőbe vájták. Lehet, hogy a felnémeti hajdúk között is akadt, aki ért a pincemetszéshez, s kijáratot készített valamely szomszédos pince felé.
- S azon keresztül elmenekültek! - kiáltott a bölcs török.
- Csak a szomszéd pincéig kellett ásniuk - kapott szóra a megrettent szőlőpásztor. S aztán a homlokára ütött. Az hát! A Vida Mihályéké... a következő, a Mészáros-pince már van onnan százlépésnyire is.
- Oda nem juthattak el - legyintett Mahmud. - Arra nem maradt idejük s erejük. De hát messze még nem lehetnek -kiáltott, s már meg is rázta asztalán a csengőt. - A bég majd kiadja a parancsot üldözésükre. Réten-mezőn megállítanak minden élő embert: hacsak az ördög lelke nem búj beléjük, el nem menekülhetnek, még ha egyesével próbálnak is.
A saját hitványságától megrémült, borostás képű hajdani szőlőpásztor megkönnyebbülten felsóhajtott. Azt hitte a boldogtalan, hogy most már ekként megszolgálván a pasa aranyait: megszabadulhat.
Ám Mahmud elgondolkodva folytatta:
- De hát hová lehettek a janicsárok fegyverei s mind a többi?! Hiszen egész raktárra valót szedhettek össze. – Azzal a derék úr szokása szerint ismét keresztbe tette mellén két kezét, s ujjai hegyét egymáshoz értetvén mondta:
- Azokkal a fegyverekkel megrakodva, gyalogosan félmérföldnyire sem juthattak Felnémetitől. A fegyverek ott maradtak hát a pincékben.
A nyakigláb pribék arca ezekre a szavakra sárgából szürkére változott.
- Nen1 biztos az, uram - motyogta, de a török rá se hederített.
- Itt van hát az alkalom - folytatta -, hogy bizonyítékát add, hitetlen kutya, hűségednek. Te mutatod meg azt a pincelejáratot, s ötven janicsár élén magad kutatod át fegyverek után az immár kiszabadult farkasok barlangjait.
A pribék egy szempillantásra megtántorodott, de aztán mérlegelvén az azonnali halál vagy a későbbi veszedelmek esélyeit: összeszedte magát.
- Allah vezérelje lépteinket - mondta fejet hajtván, amely arcátlanságon még a minden hájjal megkent Mahmud is elmosolyodott.
Annál is inkább, mert igen meg volt magával elégedve. Az persze eszébe sem jutott, hogy ugyanazt a parancsot adta ki, amelytől a béget óvta és első alkalommal egész sereg janicsár életébe került.

Az, hogy a befalazott pincében rejtőző magyarok a második kijáratot ne menekülésre használták volna, eszébe sem jutott senkinek.
Így aztán másnap a hórihorgas áruló nyomában vígan haladt a janicsárcsapat a pince mélyében. Nem ellenséget: elmenekült sereg fegyvereit keresték, s veszélyre nem gondolt senki. Vígan lobogtak a fáklyák: itt is, ott is bevilágítva a folyosó rejtekeit. A hajdúk mintha tényleg elmenekültek volna: nyomukat sem lehetett látni sehol.
Nyakas Andrásék ezúttal nem siettek: türelmesen megvárták, míg az utolsó janicsár is előtűnt a pincefolyos6 kanyarulatából. A harc csak akkor kezdődött, eldobott szurokfáklyák között, fullasztó füstben, igazi pokolbéli fényben. Mikor az első hajdúk rárohantak a betolakodókra, a janicsárok látták, hogy minden elveszett. Ebben az ismeretlen pincevárban láthatatlan ellenséggel harcolni csak az életükért lehet. Menekült hát valahány, amerről jött, s védekezve hátrálván saját bajtársaik testében botlottak el. Mert amikor a felnémeti pribék után az utolsó török is behatolt a pincejáratba, az oldalfolyosókról hátukba került Nyakas András hajdúnépe.
A hadnagy egyetlenegyet meghagyott belőlük hírmondónak.
Azzal csak azt üzente meg, egy óra időt hagy azoknak, akik betérnek a pincejáratba, hogy tisztességgel elvihessék az elesett janicsárok testét. Ám ha valaki túllép annak a pokolfüstös folyosónak küszöbén, isten irgalmazzon lelkének!
A töröknek azonban harmadszor már esze ágában sem volt behatolni a pokol ama tornácára. Maguk után ítéltek, hiszen ők is titkán tartották meg az olyan ígéreteket, amelyekkel efféle fegyvernyugvást kínáltak sebesültek összeszedésére, halottak eltemetésére. Így aztán egyetlen oszmán sem akadt, aki belépett volna a pincetorokba. A falu kihajtott népét parancsoltak oda az elesett janicsárok eltemetésére.
Mikor Mahmud meglátta közöttük a felnémeti pribék holttestét, undorral mutatott rá.
- Amazt külön! - kiáltotta. - Aki a hazáját árulta, ne nyughassék tisztességes harcban elesettek között.
A törökök ezután már nem is próbálkoztak többé pribékekkel. Jól tudta ezt a domb alatt Nyakas András, és jól sejtette odafent a falu népe is, amikor Gáspár Márton kádármestert két társával együtt felvitték Eger várába.
Az öreg kádármester az őrjöngő bég helyett a mezes szavú, csendes Mahmud elé került.
- Láttad-é holttestét annak a közületek való szőlőpásztornak, aki becsapott bennünket? - kérdezte a török.
 -Nem szolgált rá soha a szőlőpásztor névre – felelte Gáspár Márton. - Tolvaj, bitang, s végtére pribék lett belőle. Rosszul tette kegyelmed, hogy reá bízta magát.
- Azóta már magam is tudom - mondta Mahmud csendesen. -Azért bíznám most magamat inkább a te bölcsességedre.
- Arra számíthat, nagyuram - mondta önérzetesen az öreg .-, de arra, hogy pribék legyek: soha.
- Nem is kívánom - mondta kegyes hangon Mahmud. -Csak azt szeretném tudni: igaz-é, hogy a kádármesterség mellett a pincemetszéshez is értesz?
- Van harminc esztendeje, hogy abbahagytam – felelte Gáspár Márton. - Nem való az annak, aki túljár a harmincon.
Mahmud bólintott.
- De hát arra csak emlékezel, amikor a templomdomb pincéit metszettétek. Úgy mondják, akkor te voltál a legjobb pincemetsző egész Eger környékén. S úgy hírlik, hogy már akkor is rejtekhelynek metszettek nem egy pincét.
- Harminc év nagy idő - sóhajtott Márton mester.
Mahmud most elvesztette a nyugalmát.
- Ne kerülgessük a forró kását! - csattant fel a hangja. - Jól tudod, hogy a felnémeti templomdomb alatt lappangó hajdúk hetek óta pusztítják legjobb vitézeinket. Neked ismerned kell azon a dombon minden pincebejáratot. Addig hát el nem mégy innen, míg meg nem mondod, hány vezet a domb mélyébe.
- Magad mondtad, uram, hogy régen készült a nép a rejtekezésre - kezdte vállát vonva Márton mester. - Úgy keresztülfúrták azt a dombot, akár a vakondok. Van bejárata vagy tizenkettő.
Mahmud arca elzöldült a haragtól.
- Tizenkét bejárat őriz ötven hajdút. Én meg itt állok ötezer derék vitézzel. Megostromoljuk hát mind a tizenkettőt!
- Azzal csak azt érnéd el, uram, mint eddig - szólt az öreg csendesen. - Azokat a folyosókat két ember megvédi száz ellen.
- Akkor hát mégsem marad más, mint behányatni mind a tizenkettőt! - toporzékolt most már minden nyugalmát elvesztve a nagyúr.
- Nagy munka lesz - tárta szét kérges tenyerét az öreg.
- Jól figyelj reám - mondta Mahmud, most már gonoszul fenyegetően az öreg magyar arcába sziszegve a szót. – Megöregedtem én is. Elég dolgom akadt bitangokkal. Tudok olvasni az arc rezdüléseiből. Te nem vagy áruló, s nem is leszel soha. Szívedben most is azokat a föld alatt rejtekezőket véded. Mégis segíteni fogsz nekünk! Megmutatod annak a pinceodúnak minden bejáratát, s ha egyről megfeledkezel, nem rajtad állunk bosszút. Tudom, többre becsülöd annak az ötven sátánfajzatnak életét, mint a magadét. Mégis kezünkben tartunk. Ha megcsalsz: elpusztítom, rabszíjra fűzöm egész házad népét.
- Azt már megtettétek, uram - mondta csendesen Gáspár Márton. - Még Eger ostroma alatt. Más kínzást kell kitalálnod!
Mahmud gonoszul elvigyorodott.
- Fe1németiben nemcsak az az egy halott pribék akadt. Jól tudom, leányodtól maradt egy unokád: akkor is, ha harmadik szomszédod neveli.
Az öreg Gáspár Márton előre lépett, s arca eltorzult a kíntól.
- Arra is képes lennél?
- Kezedben a gyerek sorsa - mosolygott rá Mahmud. - S hogy ezt tudd: veled is maradhat. Magadat s házadat azonban mától fogva legjobb janicsárjaim őrzik. Ők viszik a gyereket janicsáriskolába is, ha becsapnál minket.
- Mit kívánsz? - kérdezte az összetört öregember.
- A bég két megye népét hajtatja ki holnap a felnémeti templomdomb behányására. A munkát te fogod irányítani. Egyetlen nyílás, szellőző, egyetlen rés, kapu nem maradhat. Olyan lesz az a domb, mint egyetlen óriás sírhalom. S hogy feltámadás se essék belőle, míg a munka tart, s utána nyolc napig: ötszáz janicsár őrzi a falut.
- Ezúttal nem szabadulhatnak a bitangok - sóhajtott elégedetten, és kiment a szobából.
- Magam is azt hiszem - dörmögte a foga között Gáspár Márton, s lehajtott fejjel megindult a kapu felé. A felnémetiek csodálkozva, vagy még inkább elborzadva látták, amikor az öreg Gáspár Márton négy janicsár kíséretében érkezett vissza falujába. Mégis igazán csak akkor ámultak el, amikor bemenni látták félig összeomlott tanyájára, a négy janicsárból meg kettő kivont handzsárral úgy állt meg az egykori kádárműhely ütött-kopott deszkaajtaja előtt, mintha valamely főúri méltóság kapujánál tartanának díszőrséget.
- Az, hogy akit Egerbe hívtak vagy vittek, élve visszatér falujába, már magában ritka eset volt abban az időben; de az, hogy háza elé díszőrséget állítsanak, annak csak egy magyarázata lehetett. Arra pedig, ismervén az öreg Gáspár Mártont: még csak gondolni sem mert senki Felnémetiben.
Mert hogy a kádármester fogoly, nem hihette senki. Nemcsak azért, mert a török ritkán hagyott életben foglyokat, hanem már csak azért sem, mert úgy látszott, kedvére jár ki-be udvarában. Ellátta a jószágot, fát vágott, hordót, sajtárt javítgatott, vagyis éppen úgy viselkedett, mint máskor. Az meg még gyanúsabb lett, hogy hazaköltöztette magához az addig a harmadik szomszédban lakó kisfiút, akiről ugyan mindenki tudta, hogy az unokája, de tudták azt is, hogy éppen a töröktől féltében neveltette komájánál. Most meg mintha csak annak is kijárt volna a janicsárok díszőrsége.
Mert azok naphosszat szépen váltogatták egymást a ház előtt. Amelyik pedig éppen nem állt őrt, ott pihent békésen a rozzant istálló szalmájában.
A kisfiú kedvére járt ki-be a házba, vizet hozott a kútról, kenyeret a szomszédból, ahogy éppen eszébe jutott. A marcona katonák hamarosan úgy megszokták maguk körül, mint az udvaron kapirgáló három tyúkot. Sőt, mikor evésre került a sor, odanyújtottak egy-egy jó falatot a vékonyka, szőke gyereknek.
Este aztán, amikor már az olajmécsest is eloltottak, s csak a téli égbolt csillagai világítottak be a szakadozott nádtetőn, az öreg Gáspár Márton térdére ültette a kisfiút, s mintha csak mesét mondana, rákezdte:
- Jól figyelj reám, Péter!
- Hallgatom, Márton bátyám - suttogta a gyerek, és a sötétben is csillogó okos szemét az öreg arcára emelte.
- Mondhatsz már öregapádnak is - legyintett a vénember, a törökök jól tudják, hogy az unokám vagy.
- Azért költözhettem hát ide - mosolygott Péter.
- Azért, hogy vélem együtt őrizzenek - motyogta Gáspár Márton. - A te szabadságoddal akarják megvenni az én tudományomat.
- Nem értem én ezt, öregapám - mondta a kisfiú, s majdnem hogy elpityeredett. Az öreg megveregette a vállát, de a hangját megkeményítette.
- Nemegyszer bebizonyítottad, hogy bátor magyar gyerek vagy - mondta. - Most hát ne pityeregj, hanem figyelj reám. Még nincsen minden veszve, s te segíthetsz egyedül. A bég parancsára két vármegye népét hajtják ide robotra, hogy betemessék a domb összes pincéit.
- Mindegyikről nem tudhatnak - vágott közbe a gyerek.
- Még az a szellőzőnyílás se marad meg, amelyiken te szoktál leereszkedni. - De hát a kapukat, réseket ki mutatja meg nekik? – kérdezte reménykedve a kisfiú.
- Én - felelte lehorgasztott fejjel az öreg -, mert másként téged innen egyenest a janicsárok konstantinápolyi kaszárnyájába visznek.
- De hiszen akkor - jajdult fel a gyerek -, akkor azok ott, odalent, éhenvesznek, megfulladnak ...
- Ha te ma éjszaka nem jársz szerencsével - tagolta komoran a szót Gáspár Márton -, de ahhoz nem elég, hogy bejuss, és hajnalra ismét itt légy, hanem hogy egyetlen szavamat ne felejtsd.
- Akkor hát nem lesz semmi baj - váltott át a kisfiú kétségbeesése a kaland boldog izgalmába. - Mondja hát, kegyelmed, rögvest ...
- Innen kijutni - kezdte az öreg - nem nehéz. Amazok -bökött a kint strázsálók felé - úgy tudják, csak egy ajtaja van a műhelynek. S így is igaz. Hanem napközben kicsit kibővítettem, s aztán telehordtam lommal a hátsó falon azt a szellőzőlyukat, amely az ólak felé szolgál. Neked az éppen elég! Az utat a léleklyukhoz nemegyszer tetted meg. Ma teszed utoljára. Holnap a basa parancsára minden szellőzőt el
kell pusztítani a hegyen.
- Akkor hát ... - riadozott a kisfiú.
- Hallgass, ha mondom! - mordult rá szelíden az öreg. Eleget törtem én ezen a fejem, míg hazahajtottak Egerből. Mondtam, hogy nincs elveszve minden. Nyakas András bátyádnak mondd meg, hogyha már levegővel nem bírják, gyülekezzenek a papkút alá. Arról rajtam kívül nem tud senki, s vizet, levegőt kapnak belőle eleget. De mindenképpen tartsanak ki nyolc napig, s oly csendben, hogy Egerben elhiggyék: egy sem él közülük. De már jóval előbb, míg erővel s levegővel bírják, keressék meg a déli folyosó falán a jelet.
A kisfiú lélegzet-visszafojtva figyelt, de most nem bírta tovább.
- Miféle jelet? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Mi, pincevágók, a régi időkben, mikor már elértük a megkívánt mélységet, vagy nem dolgozhattunk tovább, mert tudtuk, más pince van a fal mögött, utódaink kedvéért valamifélejelet faragtunk a falra. Ki gondolt volna rá, hogy valamikor emberek életét mentheti meg! Mert azt a déli járatot én faragtam, s pontosan emlékezem rá, hogy mikor a Farkas Péterék pincéjét elértük, igen szép cifra madarat faragtam a falra. Annyira kedvem telt benne, hogy még fát meg virágot is farigcsáltam mellé.
- Nagyszerű ember kegyelmed! - ámult el a kisfiú.
- Azt a helyet jól jegyezzék meg - mondta komolyan az öreg -, mert az a menekülés egyetlen útja. A beláthatatlan bejáratokat húszölnyi mélységben eltömeti a basa. De azokra a falubéli pincékre, amelyek tárva-nyitva állnak, s bárki egy szempillantással betekintheti: nem gondol senki. Márpedig azt a déli járatot alig egyméteres fal választja el Farkas Péterék üresen tátongó pincéjétől. Ha tehát elmúlt a vész, elvonult a nép s eltisztulnak a janicsárok: te délben beleejted a pap kútjába ezt az öreg vászonkorsót. Abból tudniuk kell, hogy éjszaka indulhatnak. A jelnél két ember tíz perc alatt kibontja a falat. Te pedig ott várod őket, s velük mégy!
- Miért? - ámult el a kisfiú.
- Mert ha közülük akár egyetlenegyet elfognak, akkor itt kő kövön nem marad, s elsősorban téged visznek el.
- De hát. . . - kezdte el a gyerek.
- Hallgass! - mordult rá az öregapja. – Legszívesebben már most leküldenélek közéjük: hiszen csak ott lehetsz biztonságban. De ha reggel nem találnak itt, gyanút fognak, s vége a szabadcsapat menekülésének is. Most meg indulj! - mondta megremegő hangon, s hozzáfogott, hogy a gyerek ágyán a göncöt úgy formálja össze, mintha az alatta feküdnék. S aztán megvárván, míg a kisfiú eltűnt a műhely hátsó falán egymásra hányt limlom között, maga is kilépett az udvarra.
A két janicsár azonnal rákiáltott, s ő is mormogott nekik valamit. Aztán azok engedelmesen elkísérték a fészer alá, ahonnan tűzrevalót hordott be magának. Hideg éjszaka volt.
Mire visszatért, a kisfiú már ott surrant valahol a templomdomb bokrai között.

A felnémeti pap már ötven esztendeje: Eger első ostrománál jobbnak látta biztosabb menedékkel felcserélni a düledező plébániát. Nevére már a legöregebbek sem emlékeztek, a paplakot többször feldúlták, felégették az ostromok alatt. Furcsa kútját sem tartotta már számon senki más, mint az öreg pincevágó, akinek még nagyapja készítette valamikor. Gáspár Márton gyermekkorában nem győzte bámulni a pincét, melynek torkában kitűnő vizet találtak, s ráadásul ennek a kútnak kávája fent, a föld színe felett volt. Valamikor a lakóház kamrájából lépcső indult a pince levezető folyosójába, melynek padlóját s mennyezetét a kút ürege szakította meg. Olyan széles volt a kút szája, hogy odafentről nem is lehetett látni mást, csak vizet, s odalent is csak padlón lehetett átmenni felette, ha gazdája pincéje egyik ágából a másikba akart jutni.
Az évtizedes harcok alatt elpusztult a ház, a pincébe vezető lépcső, s a romok régen elborítottak mindent. Az egymásra hányt kövek és üszkös gerendák között az is nehezen talált volna rá a hajdani kút nyílására, aki tudta, hogy ott van. S ha ráakad, akkor se lát benne egyebet, mint ahogy az tisztességes kúthoz illik, csillogó vizet. Mert onnan fentről ugyan ki gondolhatta volna, hogy a víz mellől jobbra és balra jókora pince-folyosók indulnak, amelyeket a felnémeti hajdúk persze régen összekötöttek pincevárukkal. Hiszen ez a kút, üdítő vizével s a pincemennyezeten beáramló friss levegővel, felbecsülhetetlen érték volt abban a föld alatti világban.
Az ötven magyar hajdú, úgy, amint azt Gáspár Márton tanácsolta, ott, a pap kútja közelében húzta ki az ostrom nehéz napjait.
Élelmük, gúnyájuk maradt még a török zsákmányból, s így aztán szűken, nehezen, de megvoltak valahogy.
Pedig odakint mindent megtettek elpusztításukra. Két vármegye janicsárok hajtotta szerencsétlen jobbágynépe hordta a földet, követ, fát, s a felnémeti domb minden pincéjét, rését, repedését úgy betömték, hogy azon még róka is nehezen találhatott volna magának odút.
Arra, hogy azokat a kocka alakú, négy oldalán kilyukasztott alapköveket, amelyekkel az egriek a szellőzőnyílásokat fedték, összeszedjék, s a léleklyukakat is jól eltömjék, válogatott őrök vigyáztak. A vén Gáspár Márton pedig valóban megmutatta a domb minden nyílását, bejáratát. Mikor aztán az ötödik napon Mahmud kíséretével bejárta az egész dombot, elégedetten veregetett az öreg mester vállára.
- Igaz, akaratod ellenére - mondta -, de jó munkát végeztél. A topcsik mestere jelentette, hogy embereivel ő is átkutatta az összes falubeli pincét, de azok között egy sincs, amelyet körbe ne járhatott volna. Ez a domb meg most valóban olyan, mint valamely sírhalom.
Aztán, mint aki igen jó tréfát mondott, ránevetett az öregre, s megismételte:
- De az is: élve eltemetettek sírhalma - majd még azt is hozzátette. - Reggeltől nem őrzi házadat senki, nevelheted a gyereket is: engedelmes alattvalója 1esz a fényestekintetű padisahnak.

Pár nap múltán nem is volt már Felnémetiben őriznivaló. A rengeteg szerencsétlen, akit munkára hajtottak ide, mind eltakarodott, s a hó eltakarta munkájuk nyomát is. Néma csend borult a tájra, mint nagy havazás ok idején. S abban meg még inkább olyan lett az a hótakaróval borított domb, mint az igazi sírhalmok kint a temetőben.
A Bükk erdei felől mindig erősödő szél pedig lassan befútta a még addig ottragadt, de az új ellenség elől melegebb tanyákra kívánkozó néhány janicsár nyomát.
Ferkó gyerek aznap délben ejtette be mázas vászonkorsóját a pap kútjába.
Estére az északi szél viharrá erősödött, s odafent a nagy hegyek lábánál már nem tréfadolog a decemberi hóvihar. A szerencsétlen falu népe így hát már kora délután behúzódott hajdani házainak romjai közé, s a jól-rosszul összeeszkábált menedékek tetejéről csak úgy szabadon szállott fel a füst.
Odafent az egri várban vígan lakott a török. Lobogtak az őrtüzek kint a bástyákon; nem fáztak még a kapuk őrzői sem. Annál kevésbé akaródzott valakinek elhagyni azt a nemrég szerzett meleg fészket. Úgysem merészkedik ilyenkor harcra, támadásra senki emberfia.
Így aztán Farkas Péterék hajdani pincéjében annak rendje és módja szerint történt minden. Mikor Gáspár Márton kívülről megkoccantotta a falat: belülről gyorsan feleltek reá a fejszék. Jól ki volt már előre munkálva az az átjáró. Egy nagyobb taszintás is átszakította volna azt a falat. Előbb Nyakas András, aztán a hajdúk egymás után léptek ki a résen. S hogy a hálálkodásnak elejét vegye, Gáspár Márton mindjárt rájuk is szólt:
- Túlságosan ne tágítsátok azt a rést. Elég lesz így is reggelre betakarni. - Aztán megkérdezte: - Hát az időre felkészültetek-é?
- Ami meleg akadt magunkon meg a paradicsomba költözött janicsárokon, mind rajtunk van - mondta Nyakas András. - Van, akinek a lelkét öt prémes kaftán is melegíti.
- Szükség lesz rá - mormogta Gáspár Márton. – Kemény az idő. Azt a három csutora pálinkát, amit odaállítottam az ajtóba, itt ne hagyjátok.
- Még arra is futotta a szegénységből - mondta meghatottan Nyakas András.
- A fiú hozománya - fordította tréfára a szót az öreg kádármester.- Mert arra aztán vigyázzatok!
- Akár a szemünkre! - mondta a hajdú hadnagy.- Hiszen az életünket is neki köszönhetjük.
Bede Mihály vállára kapta az orra hegyéig bebugyolált kisfiút, s vígan kiáltotta:
- Felváltva visszük az erdőn át, s le nem tesszük, míg magyar ágyba nem fektethetjük!
- A törökkel nem lesz sok bajotok - folytatta Gáspár Márton. - Ebben a fúvásban egy óra alatt nyomotokra se lelni. Meg aztán szerencsére a török nem szereti a hideget. Felőletek meg azt hiszi, nyugta van. Ki sem mozdul az ilyenkor a várból. Talán még nekünk is nyugtot hágynak tavaszig. -Aztán még hozzátette: - Az utat Mihály ismeri. Egyenest át a hegyeken, Diósgyőrben magyarok vannak.
- Akkor hát - emelte fel a kezét megrendülve Nyakas András -, köszönjük kegyelmednek, amit értünk tett.
- Magunkért - javította ki az öreg, s a gyerekre mutatott. -Meg értük, hogy élhessenek. - S aztán magyar módra megrázván a hajdú hadnagy kezét, megsimogatta még egyszer a gyerek fejét, és elfordult.
- Hanem most már induljatok - mormogta. ....:Láthatjátok, hogy munkám van. - Azzal felemelte lapátját, s hozzáfogott a rés behányásához.
Amazok egymás után szállingóztak kifelé. Gáspár Márton még akkor se nézett hátra, mikor az utolsó kilépett az ajtón. Dolgozott komoran, gépiesen, amíg csak el nem tűnt az a rés a falon.
Akkor látta csak, hogy a hófúvás is segít neki. A nyitva hagyott pinceajtó egyenest odahordta a havat.
Reggelre úgy eltömi az a hó Farkas Péterék pincéjét, hogy a bég parancsára se tehetné különbül.

A felnémeti templom alatt ma is ott húzódik az a tufába vágott rejtelmes és szerteágazó pincelabirintus, amely valaha menedéket nyújtott az Eger eleste után is hősiesen harcoló hajdúcsapatoknak. A török betömette pincéket a hódoltság elmúltával I7oo-ban újból kiásták, s egy részüket ma is használják. Ma már nem egy nevezetességszámba megy: sokan csodálják meg azt a plébániaépület alól kiinduló pincét is, amelynek padlóját s mennyezetét kút ürege szakítja meg.
S ha az öreg Gáspár Márton metszette virágos fát nem is találhatja meg senki, akad helyette az egri pincevilágban bőven látnivaló. Olyan régi pincevágók faragta jel is, amelyet azért tettek a tufába vágott falra, hogy az utódok tudják: másik pince van a fal mögött. Olyan jel, amely azon a hajdani téli éjszakán az életet s a menekülést jelentette talán Nyakas András hajdúcsapatának.