Felnémet blogja

A levente, a régies szóhasználatban (leventa) hőst, vitézt jelentett. A leventeszervezetet 1921-ben alakították meg, ahol a fiatalok katonai kiképzést kaptak. Kezdetben a leventeköteles idő 13-tól 21 éves korig tartott, majd a II. világháború idején a felső korhatárt 18 évben állapították meg, 1944 végén és 1945 elején a leventekorúak ezreit szedték össze a nyilasok és Dunántúlon, Ausztriában, majd Németországban folyó hadműveletek során harcba vetették. Egyes történészek szerint több mint tízezer fiatalkorú levente esett fogságba és került ki a Szovjetunió különböző munkatáboraiba.
Közülük ezrek pusztultak el Nyugat-és Kelet-Szibériában a 3-4-5 évig tartó fogságban, de akik haza is tértek, nyomait egész életükben viselniük kellett.
Kovács Vince, Eger, Sáncalja u. 13. sz. alatti lakost 1944. november 18-án szedték össze a csendőrök. Még be sem töltötte a 18. életévét. Több száz kilométer gyaloglás után kaptak halottakról lehúzott katonai egyenruhát, legtöbbje véres és tetves volt. Még mindig fegyvertelenül, csendőrök és nyilasok kíséretében meneteltek Csehországon át a Csallóközi Ógelle faluig, ahol csatlakoztak a Székely hadosztályhoz. Itt képezték ki őket modernebb fegyverekre, Kovács Vincét a villámgéppuska és a páncélököl használatára. Bakos István nyilas tiszt a fiatal leventéknek felolvasta azt a hadparancsot, amely szerint minden kilőtt orosz páncélos után 5 hold földet kapnak a katonák. A kiképzés igen rövid volt. Közeledett a front. 1945. március elején rádióparancs érkezett. A bevetésre induló leventék új katonaruhát és teljes menetfelszerelést kaptak. Éjjel a fagyos szántóföldeken indultak el Érsekújvár irányába. A felvezető Székely-hadosztály tisztjei „nótát” vezényeltek. A székely himnuszt énekelték: Ki tudja merre, merre visz a végzet… Lassú gyászmenetben vonultunk - idézi fel a napot Kovács Vince. Valóban nem tudtuk, merre visz a végzet. Indulás előtt mindenkinek a nyakába akasztották a dögcédulát, mintha ezzel a sorsunkat is megpecsételték volna. Érsekújvár előtt 6 kilométerre voltunk, amikor 140 liberátor bombázó jelent meg. A várost bombázta, ami tele volt német katonákkal. Innen német teherautók vittek bennünket Esztergom alá. Párkány nevű községben vetettek be a harcba. Az első vonalban németeket váltottunk fel, akik erősen kiépített bunkerben, álló háborúra rendezkedtek be. Emlékszem, minden egyes némettel kezet fogtunk. Az orosz támadás 1945. március 23-án indult meg. Először bombáztak, majd tüzérség lőtte állásainkat. Közben a gyalogság özönlött felénk. Majd aknavetővel lőttek. Nekünk is voltak aknavetőink, de naponta csak hat lövést lehetett leadni a parancs szerint, mert nem volt elégséges lőszerünk. A 3. szakasz, amelyikben bátyámmal együtt én is szolgáltam, megadta magát az oroszoknak. Akkor jöttünk rá, hogy a németek várták ezt a nagy támadást, és bennünket dobtak bele a húsdarálóba. A mögöttünk lévő németek, amikor észrevették, hogy megadtuk magunkat, aknavetővel lőttek ránk. Fogságom története innen indult el. A fogságtól mindannyian féltünk, mert nemcsak parancsnokainktól, hanem másoktól is szörnyű dolgokat hallottunk az oroszokról. Rétságon beszéltünk egy policcal, miután a németek visszafoglalták a falut, hogy egy idősebb nőn 15 orosz ment keresztül, pedig már a hetediknél meg volt halva. Szóval működött a propaganda, de a halál helyett inkább a fogságot választottuk. Az oroszok a váci fegyházba kísértek bennünket. Két hét után a jászberényi Vásárhelyi laktanyába gyalogoltunk. Itt már 13 ezer német és magyar fogoly volt. Röviddel ezután bevagoníroztak, 45 ember egy marhavagonban, és irány Fogsány (Focsani), Románia. Ez 1945. április 13-án történt.
Ebben a gyűjtőlágerben 140 ezer fogoly volt. Németek, románok, magyarok és még ki tudja, milyen náció. A láger bejáratánál nagy tábla, rajta a felirat, németül, magyarul: Világ proletárjai, egyesüljetek. Fogsániból 1945. május 6-án indítottak bennünket Szibériába. Menet közben azonban hastífusz ütött ki, és az eredeti célt megváltoztatták, a kazányi nagy hadifogolytáborba kerültünk, a tatárok birodalmába.
Bátyámmal együtt a 119-es fogolylágerbe kerültem. Kereken 27 hónapot húztam le, 1947. június 28-án szabadultam. A fogságban maradandó vesefagyást szenvedtem, de lefagytak a kezemről és a lábaimról is a körmök, lefagytak ujjperceim is.
A hadifoglyok, magyarok, románok, észtek, litvánok, lettek, főleg kolhozokban, városi építkezésen dolgoztak. Kezdetben furnírgyárban, majd téglagyárban dolgoztam tartósan. Később a Volga jegén. Egy-másfél méteres lékeket vágtunk a folyón, amibe a búvárokat láncon engedtük le. 4-5 méteres farönköket szedtünk i a vízből, az iszapból. A kérge már leérett. Az oroszok szerint olyan farönköket is szedtünk ki, amit az Uralban 1916-ban tettek bele a folyóba. A Volgán, ezeket az úszó farönköket kitérő ágba vontatták, de mivel nem szedték ki, lassan elmerültek az iszapba. A fákat a furnírüzemben dolgozták fel és szárították.
A lágerben az ellátás gyalázatos volt. Csalánleves reggel, délben, este, néha egy-egy száraz hal. Naponta 66 deka kenyeret kaptunk, de volt idő, amikor csak 47 dekát. Az oroszok a fejadagcsökkentést azzal indokolták, hogy Magyarországon szárazság volt, nincs kenyér, és segíteni kell a magyar lakosságot. Tudtuk, hogy hazudnak. De nem szóltunk semmit. Ha a normát túlteljesítettük, kaptunk pluszban 20 deka kenyeret, meg esetleg száraz halat.
Járvány a lágerben nem volt, végelgyengülésben az emberek mégis úgy hulltak, mint a legyek. Egyszerűen elaludtak, és megfagytak. Este elköszöntem a barátomtól, reggelre már meg volt dermedve. Hat hónapot kórházban is dolgoztam, Arck községben. Vagonszámra hozták a betegeket. Volt olyan szerelvény, hogy 51 halottat szedtünk le róla. A betegek megfagytak a marhavagonokban, amelyekbe 100-110 embert is bezsúfoltak a 42 fokos hidegben. A temető kicsit messzebb volt a falutól, egy hegyen, Krasznahorka volt a neve. Mindennap temettünk. Télen szánkóval, nyáron általunk húzott szekérrel vittük ki a halottakat és temettük tömegsírokba. Télen a sírgödröt ékkel és bunkóval vágtuk ki, föld alig került rájuk. Az embereket meztelenül temettük el. A tömegsírokat egy táblával láttuk el, rajta szám, hány ember nyugszik alatta. Azt sem tudtuk, hogy kit temetünk: németet? Magyart? Mielőtt a temetőből visszamentünk, mindig ki kellett másnapra ásni egy sírgödröt.
Az orosz-japán háború után japán hadifoglyok is érkeztek. De ők különleges ellátásban részesültek. Még az oldalfegyverüket, kardjukat is meghagyták. Kényszermunkán nem dolgoztak, csak a legszükségesebb saját munkáikat végezték el, például fát vágtak. Külön voltak tőlünk. Az oroszok nem engedtek beszélgetni velük. Temettem japánokat is, de őket egyenruhában és külön sírba. Velük szemben a nemzetközi egyezményt az oroszok komolyan vették. A magyart, meg a többit, a saját fajtáját, emberszámba sem vették. A lágerben mindenkit megfigyeltek, és ha valaki valami rosszat tett, vagy az oroszokról rosszat mondott, fekete listára került. Ez akkor derült ki, amikor a hazafelé induló vonatról név szerint leszólították őket. Így járt egyik jó pajtásom, Kovács Mihály is, egy répáshutai tüzér szakaszvezető. Két évet jelentett számukra.
Hazafelé 18 napig robogott a vonat éjjel és nappal. Románián át a román csendőrök le akarták tépni a sebtiben összevarrt magyar zászlót a vagonokról, hogy román földön ilyen zászlót nem tűrnek. Egy Lovász nevezetű magyar hadifogoly, a transzport magyar felelőse szólt a kísérő orosz őrnagy parancsnoknak, aki pisztollyal zavarta el a románokat. Igen rendes ember volt.
Debrecenben átadtak bennünket a magyar demokratikus rendőrségnek. A laktanyában fertőtlenítés után adtak öt forintot és 10 db cigarettát.
Kovács Vincét 50 éves korában, egészségi állapotára tekintettel nyugdíjazták. A fogságban töltött kényszermunka idejére a magyar belügyminisztériumtól -okmányai becsatolásával- nyugdíjkiegészítést kért. Választ a mai napig nem kapott. D hát ki is ez a Kovács Vince? Kik ezek a Kovács Vincék? Háborús bűnösök? Egyszerűen csak a háborúba tölteléknek felhasznált fiatalkorú magyarok, akik rossz korban születtek, önhibájukon kívül, véletlenül maradtak életben, és arról sem tehetnek, hogy félig nyomorékon végigdolgozott életükért nyugdíjuk csak sóra és kenyérre elég. De a mi szégyenünk az, hogy kétsoros stencilezett papíron nem hogy elnézést, de adjon istent sem kívánunk nekik. Pedig ők folyton csak temettek, lemondtak, sorsukkal megalkudva. S a világ, amelyben számukra is felcsillanni látszott a részvét egyetlen pillanata, úgy látják semmi sem változott. Még a szavak sem.
Mészáros György
Megjelent az Egri Újságban, 1990-ben.